Kép: Bajnóczy Enikő és Uli nevű labrador kutyus

Gyermekkoromban egy panelház harmadik emeleti lakásában laktunk. A szüleim csak kisállatok – tengeri malac, papagáj, teknős, halak – tartását engedték, pedig mindig is kutyát szerettem volna. 10 éves koromban egyszer azt mondtam anyunak, hogy „bárcsak megvakulnék, akkor lehetne kutyám”.  Ez annyira megérintette anyut, hogy megengedte,hogy legyen egy közép uszkárom.

Érettségi után a  Rendőrtiszti Főiskolára jelentkeztem, mert kutyás rendőr szerettem volna lenni. Egy térd probléma miatt azonban nem vettek fel.

2005-től dolgozom az MVGYOSZ-nél, mint kenneles, majd mint vakvezetőkutya kiképző. Akkoriban még  nem volt intézményesített keretek között vakvezetőkutya kiképző oktatás, saját tapasztalatok alapján, és a már gyakorlott kiképzőktől tanultuk meg a szakma fortélyait. Ebben Uli (Labrador retriever) és Scooby (német juhászkutya) segítettek nekem elsőként. Mindig azt mondtam, hogy teher alatt nő a Pálma, tehát ha egy nehezebben kiképezhető kutyával akadt dolgom, abból rengeteget tanultam.

2011-ben elvégeztem a Habilitációs kutya kiképzője (OKJ), majd 2016-ban a Vakvezetőkutya kiképzője tanfolyamot.

2019-ben elvégeztem a mozgássérültet segítő- és személyi segitő kutya kiképzője Okj-s tanfolyamot is.

Életem egyetlen percét sem szeretném kutya nélkül tölteni. Ezt a kívánságomat jelenleg saját kutyusom, Honey (havanese) váltja valóra.